1914. június 28-án az osztrák-magyar trónörökös-pár merénylet áldozata lesz. Július 23.-án a Monarchia nagykövete 10 pontból álló ultimátumot nyújtott át a szerb kormánynak. Miután Szerbia a feltételeket visszautasította, július 28-án Ausztria-Magyarország hadat üzent Szerbiának. Augusztus 1.-én Németország hadat üzent Oroszországnak, majd Franciaországnak. Megszállta Luxemburgot, és követelte Belgiumtól a német csapatok átengedését. Anglia erre hadat üzent Németországnak. Ezt követte a Monarchia Oroszországnak küldött hadüzenete. Olaszország és Románia semlegességi nyilatkozatot tettek. Az antant-országok lakossága kétszerese volt a központi hatalmakénak.

Gazdasági erejük is meghaladja a központi hatalmakét. Németország behozatalra szorult fontos ipari nyersanyagokból (vasérc, kőolaj, gyapot) és élelmiszerekből (gabona, hús). A haditechnika fejlesztésében is az antant volt előnyben. A központi hatalmak azonban 1914-ben jobban felkészült szárazföldi hadseregekkel rendelkeztek.
A német hadvezetés óriási erőket koncentrálva nagyarányú offenzívát indított Párizs ellen és 20-50 km-re megközelítették. A franciák a Marne folyónál ellentámadást indítottak, s a németeket megállásra kényszerítették. Kialakult az állóháború.

Az orosz hadvezetés erőteljes hadműveleteket kezdett Galíciában és Kelet-Poroszországban. A monarchia szerbiai csapatait Galíciába csoportosította, s megállította az orosz előrenyomulást. Kelet-Poroszországban orosz sikerekkel kezdődött a háború, de Hindenburg német csapatai augusztus végén Tannenbergnél, majd szeptember közepén a Mazuri-tavaknál lefolyt ütközetben mértek vereséget az orosz csapatokra. 1915 márciusában százezer magyar katonát késztettek megadásra Przemysl várában. Augusztus végén Japán hadat üzent Németországnak, és elfoglalta távol-keleti gyarmatait. Októberben a török kormány lépett be a háborúba a központi hatalmak oldalán. A háború most már kiterjedt minden óceánra és tengerre. A Helgoland-szigeteknél elszenvedett német vereség azonban szinte a kikötőbe szorította be a német flottát.

1915 májusában Olaszország az antant oldalán lépett be a háborúba. Az Alpok körzetében és az Isonzo folyónál 1915-ben indított olasz támadásokat azonban a Monarchia óriási vérveszteségek árán állította meg. 1915 májusában a német és osztrák-magyar haderők Gorlicénél áttörték az orosz frontot. 1915 végére egész Lengyelország a központi hatalmak kezére került. Októberben a központi hatalmak oldalán hadba lépett Bulgária, Szerbia a túlerővel szemben alulmaradt. Titkos szerződések köttettek, 1915. április 26-án Olaszország és az antant közötti Londoni egyezmény és 1916. augusztus 17-én Bukarestben a román kormány és az antant szerződése.

1916. februárjában megtámadták Verdun erődjét, ahol a világháború egyik legvéresebb csatája bontakozott ki. Az antant csapatok júniusban ellentámadásba lendültek át a Somme folyónál. A Jütland partjainál vívott skagerraki tengeri ütközetben a német flotta is vereséget szenvedett. Galíciában váratlan erejű orosz támadás bontakozott ki Bruszilov tábornok vezetésével. A román hadsereg 1916. aug. 27-én megtámadta Magyarországot. A német csapatok megjelenésével Románia túlnyomó részét és Bukarestet is elfoglalták. Haditechnika: ismétlő rendszerű lőfegyverek, géppuskák, könnyű- és nehézágyúk. 1915-ben a harci gáz megjelenése. A háborúellenes csoportok 1915-ben Zimmerwaldban, majd 1916-ban Kienthalban nemzetközi szocialista konferenciát tartottak.
1915 tavaszán az ír partok mentén egy tengeralattjáró elsüllyesztette a Lusitania nevű brit tengeri hajót, fedélzetén több mint 100 amerikai állampolgárral. 1917. január végén a német hadvezetés bejelentette a korlátlan tengeralattjáró-háborút. 1917 áprilisában Wilson elnök a kongresszus jóváhagyásával a háborúba való belépés mellett döntött. 1918-ban német offenzíva indult nyugaton, azonban a francia csapatok a második Marne-i csatában ismét megállították az előrenyomulást. Júliusban mindent elsöprő antanttámadás bontakozott ki, s augusztusra bizonyosra vált a német katonai összeomlás.
Bulgária szept. 29-én, Törökország okt. 30-án, majd nov. 3-án a Monarchia kapitulált. November 11-én a közben forradalmasodott Németország is aláírta a fegyverszünetet.

1.1 Az I. világháború kezdetének története

A júliusi válságot, a világháború első napjait jellemzi Andreas Bracher írása, amely az „Első világháború kitörése” című könyv bevezetőjének egy részlete. (Ebben a könyvben két írás jelenik meg Jacob Rüchti: „A háború kitörésének története az angol kormány hivatalos aktái alapján”, illetve Helmuth Moltke feljegyzései az eseményekről 1914. augusztus 1. és november között „A bűnösség a háborúban” címmel.)

Helmuth Johannes Ludwig von Moltke tábornok

A „Júliusi krízis” eseményei

„…Az első világháború kezdetének tekinthető az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd 1914. június 28-án történt meggyilkolása.
Július 23.-án következett egy sok pontból álló osztrák ultimátum Szerbiának. Miután az erre adott szerb válasz nem volt kielégítő, július 28.-án Ausztria hadat üzent Szerbiának. Ami eddig történt, az alapján egy korlátozott büntető akció lett volna, amelynek során Ausztria készen volt biztosítani Szerbia területi sértetlenségét. Az első világháború tulajdonképpeni kiváltó oka az volt, hogy ugyanezen a napon (július 28.) Oroszország mozgósítási parancsot léptetett életbe Ausztria ellen. Amikor azután Oroszország a német követelésre – miszerint vonja vissza a mozgósítási parancsot – nem reagált, augusztus 1.-én Németország hadat üzent Oroszországnak. És miután Franciaország nem volt hajlandó a semlegességét kinyilvánítani, augusztus 3.-án Németország hadat üzent Franciaországnak. Végül pedig augusztus 4.-én Nagy-Britannia üzent hadat Németországnak. Az orosz mozgósítás nélkül – azaz a háborús akarat kinyilvánítása nélkül – csak egy korlátozott büntetőakció jött volna létre Szerbia ellen. Oroszország azonban a Balkánon egy agresszív politika irányába ment. Nem akarta eltűrni, hogy az osztrákok megalázzák Szerbiát, azt azonban tudta, hogy egy háború az osztrákokkal az egyidejűleg Németország elleni háborút is jelent. Egy ilyen háborúba azonban Oroszország csak akkor bocsátkozhat, ha biztosítja Franciaország, illetve ebből adódóan Nagy-Britannia támogatását is. Franciaország ugyanis csak akkor akart belépni a háborúba, ha biztosnak tűnik a brit támogatás. Franciaország ekkor szerződésileg elkötelezett volt Oroszország irányába, míg Nagy-Britannia formálisan nem lépett senkivel szövetségbe.

Vilmos császár

A német mozgósítás és az Oroszországnak küldött hadüzenet (augusztus 1.) reakciójaként az orosz mozgósítás következett, mondván, hogy mindezt közvetlen fenyegetettségnek kell tekinteni. Talán állíthatnánk, hogy ez a fenyegetés mégsem volt akut, hogy Oroszország a mozgósítás ellenére sem kezdte volna el a háborút, ahogy ezt a cár el akarta hitetni II. Vilmossal. De egészen világosan látszik, hogy Németország – amely Oroszországtól többször követelte a mozgósítás visszavonását, ebben a helyzetben saját értékelése szerint nem agresszíven, hanem defenzíven cselekedett.

Jól elképzelhető, hogy az orosz mozgósítás mögött a világháború levezetésének egy olyan szándéka áll, hogy Németországot támadóvá tegyék, ez pedig a Schlieffen-terv ismeretén alapszik. Így az orosz mozgósítás volt az emelő, amelynek segítségével Németországot akcióba lehetett hozni. Ez az orosz mozgósítás Németországot egy bizonyos időnyomás alá helyezte, melynek során saját magának kellett cselekednie, ha a katonai terveit még meg akarta valósítani. És ennek a katonai tervnek a véghezvitele tűnt német oldalról az egyetlen lehetőségnek, hogy egy kétfrontos háborút Franciaország és Oroszország ellen megnyerjék. Az antant részéről ehhez még az is jött, hogy egyrészt provokálják Németországot, az idegeit tovább feszítsék, másrészt pedig, hogy megvárják amíg Németország – a cselekvési kényszer nyomán, amely sokkal nagyobb volt, mint az antant hatalmaknál – ténylegesen kinyilvánítja a hadüzenetet.
Amikor II. Vilmos – aki különben nem egy tiszteletreméltó, megbízható ember volt –, amikor a háború közvetlen kitörése előtt megértette, hogy a háború elkerülhetetlen, akkor egy világos pillanatában összefoglalta ezt a helyzetet. Egy követi jelentés szélére a következő megjegyzést írta: „Tehát a híres, Németországot bekerítő politika tökéletesen ténnyé változott, politikám mindennemű kísérlete ellenére. (…) Egy csodálatot ébresztő teljesítmény még annál is csodálatosabb, ami ezáltal tönkremegy. VII. Edward halála után erősebb mint én, aki élek. (….) A tiszteletreméltó öreg császárral szembeni szövetségi hűség problémájából egy olyan helyzet képződött, amely Anglia számára a kívánatos ürügyet adta ahhoz, hogy megsemmisítsen bennünket.”

Ha mindezeket szem előtt tartjuk, akkor azt kérdezhetnénk: Hogyan értették Nagy-Britannia mértékadó köreiben:
1. Hogy oly mértékben adjanak segítséget Franciaországnak és Oroszországnak, hogy „Júliusi krízis” ténylegesen európai nagyháború irányába fejlődjék, így különösen Oroszország nem elmaradva Németországtól és Ausztriától megparancsolta a háborút kirobbantó mozgósítást, és kitartott mellette;
2. Hogy Németországot bizonytalanságban hagyják a britek háborúba való belépését illetően;
3. Hogy hagyják az eseményeket úgy kifejlődni, vagy azt a látszatot kelteni, hogy a londoni kabinet (amely nemcsak ezekből a „körökből” állt) ténylegesen elhatározta a háborúba való belépését;
4. Hogy hagyják az eseményeket úgy kifejlődni, vagy azt a látszatot kelteni, hogy az angol közvélemény is kész lett volna belépni a háborúba.”

Thomas Meyer: „Az uj évezred fénye” című, Moltkéről írt könyvének bevezetője, ill. az alábbiakban olvasható részlete más szempontból is megvilágítja a háború kezdetének eseményeit.

„Illúziók és remények 1914. augusztus 1-jével kapcsolatban

Von Moltke számára a háború kitörése egybeesett a császár és közte váratlanul kialakult bizalomvesztéssel. Ez egyáltalán nem tekinthető magánügynek, mivel döntően befolyásolta az elkövetkező események egész menetét. Mi idézte elő ezt a tragikus eseményt a háború küszöbén álló Németországban? Tekintsük át röviden, mi történt Berlinben és Londonban 1914. augusztus 1-jén.

Délután 5 órakor a császár elrendelte az általános mozgósítást. Ezt Oroszország már egy nappal korábban bejelentette. Ez a lépés pedig nem csak az osztrákokra, de Németországra nézve is fenyegetést jelentett. Ugyanezen a napon Németországhoz hasonlóan Franciaország is általános mozgósítást rendelt el. Röviddel 5 óra után sürgöny érkezett Berlinbe Karl Max von Lichnowskytól, Németország londoni nagykövetétől. Lord Edward Grey, a Brit Külügyi Hivatal vezetője állítólag a következőket közölte Lichnowskyval: „Anglia garantáltan meg fogja akadályozni, hogy Franciaország háborút üzenjen Németországnak, amennyiben Németország megígéri, hogy nem indít hadműveletet Franciaország ellen.” A sürgöny alapján a császár úgy gondolta, hogy Anglia semleges álláspontra helyezkedik, és Franciaországot is a semlegesség irányába fogja befolyásolni, ha Németország tartózkodik attól, hogy átvonuljon Belgiumon, ahogy az a Schlieffen-tervben szerepelt. A császár magához hívatta von Moltkét, elmagyarázta neki az „új” helyzetet, és jókedvűen kijelentette: „Most egész hadseregünket egyszerűen átvezényeljük keletre!” Ezzel a lépésével megszegte a von Moltke vezérkari főnöki kinevezésekor tett ígéretét. A császár – aki háborús stratégiai ügyekben egyébként teljesen dilettáns volt – ezáltal lerombolta a kettejük közötti bizalmat, és sok év aprólékosan megtervezett stratégiáját készült éppen tönkretenni. Őfelségének ezt az „új” parancsát von Moltke nem volt hajlandó elfogadni. Helmuth von Moltke életének minden bizonnyal legfájdalmasabb órái következtek, amint „korom hangulatban”, egyedül ült a szobájában.

Késő este azonban egy második távirat érkezett, ezúttal V. György angol királytól. Ez szertefoszlatta azt az illúziót, hogy az angolok és a franciák komolyan gondolnák a semlegességüket. A császár ekkor a hálószobájába hívatta von Moltkét, és így szólt hozzá: „Cselekedjen, ahogy jónak látja!” Barbara Tuchman még a következőt fűzi hozzá ehhez a jelenethez könyvében: „Von Moltke mindenképpen a már kidolgozott tervhez ragaszkodott, mert ekkora változtatáshoz nem volt elegendő bátorsága”. Mindez persze egyáltalán nem bátorság kérdése volt, sokkal inkább az európai helyzet józan felméréséről tanúskodott. A második távirat pedig nem jelentett mást, mint a teljes stratégia újbóli megváltoztatását! Az első távirat egyébként von Moltke politikai éleslátása számára kezdettől fogva illuzórikusnak tűnt.

A háború kitörésének mélyebb okai

A német csapatok augusztus 3-án Belgium területére léptek. Erre a lépésre Anglia – mint ismeretes – hadüzenettel válaszolt. Nagy-Britannia vezető politikai erőinek folytonosan hangsúlyozott szándéka, mely szerint országuknak ki kell maradnia a háborúból, nehezen összeegyeztethető az angol kormány 1914. augusztus 1. és 3-a között tanúsított magatartásával. A történészek mindezidáig csekély figyelmet szentelnek ennek a momentumnak, ha egyáltalán foglalkoztak vele. Különös, egyáltalán nem közismert jelenségre találhatunk azonban bizonyos régi dokumentumokban, miszerint Anglia bizonyos köreiben – melyekhez VII. Edward is tartozott – már az 1880-as években beszéltek egy következő, nagy európai háború szükségességéről. C. G. Harrison egész nyíltan beszél erről a szándékról a The Transcendental Universe (A Transzcendentális Univerzum) című előadássorozatában, amelyet 1893-ban tartott, egy londoni klubban. Ezek a nézetek határozott tervekkel álltak kapcsolatban, mely tervek Európa és a szláv Kelet jövendő szociális viszonyainak radikális átalakítására irányultak. A régi monarchiák helyett mindenütt köztársaságokat kívántak létrehozni – Németországban több is lett volna –, Oroszországot pedig terra nova-ként arra a szerepre szánták, hogy ott hajtsák végre a szocializmus nagy kísérletét, amelyet a nyugati népek számára alkalmatlannak találtak. A Nyugat e jövőbe mutató nemzetközi tervének látszólag ártalmatlan visszhangja jelenik meg a The Truth (Az Igazság) című szatirikus folyóirat 1890-es karácsonyi számában, amely egészen figyelemreméltó módon ábrázolja ezt a szándékot. A térkép „A császár álma” címet viseli. A képen II. Vilmos látható, aki hipnotikus állapotban átéli a jövőre vonatkozó legnagyobb félelmeit. Mit lát? A monarchikus rendet teljesen maga mögött hagyó Európát! Királyságok helyett mindenütt köztársaságok, Oroszország felett pedig az enigmatikus „Orosz sivatag” felirat olvasható; ez nyilvánvalóan a szociális kísérletre kijelölt hely megjelölése.

Egy reális álom…

A német császár 1914. augusztus 1-jén tanúsított viselkedése hűen igazolja, hogy kardcsörtető felszínességével, fellengzős modorával nem tekinthetjük többnek tétlen álmodozónál, pláne, ha összehasonlítjuk a Nyugat olyan államférfijaival, mint például Disraeli, Lord Salisbury, Lord Rosebery vagy Gladstone. Felmerül a kérdés, hogy Lord Rosebery, Cecil Rhodes és mások nem bizonyultak-e sokkal valóságosabbnak „álmaikban”, mint Vilmos császár akár a hétköznapi, éber állapotában? Ez a reális álom nem arról szólt-e, hogy a modern iparosított világ feletti fennhatóság teljes mértékben az angol nyelvű nemzetek kezébe kerüljön? Az olyan államférfiak, mint Rhodes egyáltalán nem álmodoztak, hanem jövőbemutató, nemzetek és népek felemelkedését és hanyatlását szabályozó szellemi törvényekben gondolkodtak.

Benjamin Disraeli

Igaz-e, hogy a német export tevékenység a háborút megelőző években riasztó mértékben megnövekedett? Igaz-e, hogy ez nemkívánatos versenyt jelentett Nagy-Britannia számára? S ugyan hogyan válhatna egy nép az „Orosz sivatagban” élő fiatal szláv népek tanítójává, irányítójává, ha Kelet és Nyugat között létezne egy gazdaságilag és politikailag erős, független Közép-Európa?

Természetesen az angol nép nem akart háborút, minthogy a háborút általában soha nem a nép akarja. A parlamenti képviselők között szintén sokan ellenezték a háborút. A döntő befolyás, amely augusztus első napjaiban az angol diplomáciai lépéseket meghatározta, Nagy-Britannia egészen más köreiből érkezett. Lehet, hogy nincs túl messze már az az idő, amikor az I. világháború kitörésével kapcsolatban ilyen kérdésekkel is komolyan lehet foglalkozni, talán egész Európa közvetlen jövőjével összefüggésben is.
(Részlet Thomas Meyer „Az új évezred fénye” című könyvéből)

Egy dokumentum, amely megváltoztathatta volna a világtörténelem menetét

Tagadhatatlan, hogy ekkor még mindig lehetséges lett volna a háborút csupán Keletre korlátozni, amennyiben az angolok részéről egy hivatalos semlegességi nyilatkozat érkezik. Németország megkísérelte, hogy ilyen garanciát kapjon az angoloktól. Ugyanezen a napon (augusztus 1-jén) Lichnowsky a következő kérdést tette fel Grey angol külügyminiszternek: „Hajlandó-e Anglia megtartani a semlegességét, amennyiben a németek tiszteletben tartják Belgium semlegességét? Sir Edward Grey erre nem adott biztosítékot, hanem továbbra is fenn akarta tartani magának a választás lehetőségét.” Látható, hogy Sir Edward Grey részéről egy határozott állásfoglalás kellett volna ahhoz, hogy a háború nyugaton elkerülhetővé váljon. Létezik három tény, amit a történészek mind a mai napig nem kezelnek megfelelő objektivitással: 1) Semmi szükség nem volt arra, hogy Oroszország – az események akkori állás szerint – általános mozgósítást rendeljen el; 2) Angliának megvolt a lehetősége, hogy biztosítsa nyugaton a semlegességét; 3) Július 30-a éjszakáján Helmuth von Moltke úgy határozott, megvárja, amíg az oroszországi mozgósítás hírét harmadszor is megerősítik (ez a művelet szintén Németország ellen irányult), mielőtt javasolná a császárnak az általános mozgósítást. Mindmáig igazságtalan, és teljes képtelenség egy nemzetet – amely II. Vilmos kaotikus irányítása alatt állt, és amelyben Helmuth von Moltke képviselte a lelkiismeretes katonai vezetést – azzal vádolni, hogy szándékosan és tudatosan vezette Európát a háború szakadékába. Az 1919-es Versailles-i szerződés azonban pontosan ezt állítja; a szerződésben Németországot tartják „egyedüli bűnösnek” a háború kitöréséért, és ez a kijelentés mind a mai napig elhangzik – akár német történészek szájából is.

William Ewart Gladstone

Pontosan ebben az irányban tett lépéseket Rudolf Steiner, von Moltke 1916-ban bekövetkezett halála után, valamint a Versailles-i, úgynevezett békeszerződés véglegesítése előtt. Rudolf Steiner ez irányú erőfeszítéseinek alapját von Moltke ’Elmélkedések és visszaemlékezések’ című írása szolgáltatta, melyet von Moltke 1914 novemberében írt, közvetlenül azután, hogy a császár eltávolította a vezérkari főnök posztjáról. Ezeket a visszaemlékezéseket Moltke a feleségének írta, és egyáltalán nem állt szándékában, hogy valaha is nyilvánosságra hozza őket. 1919-ben Eliza von Moltke beleegyezését adta, hogy Rudolf Steiner kiadja az írásokat. A dokumentumhoz Rudolf Steiner előszót írt, és a következő címmel kívánta a nyilvánosság elé tárni: „Ki viseli a felelősséget a háború kitöréséért? Helmuth von Moltke vezérkari főnök gondolatai és visszaemlékezései az 1914 júliusa és novemberek között lezajlott eseményekre”.

Az emlékiratok kiadásával Rudolf Steiner elsősorban azt akarta elérni, hogy a németek világosan lássák a háború kitörésének körülményeit. Előszavában ezt írja: „A német népnek szembe kell néznie az igazsággal, ami a háború kitörését illeti.” Von Moltke emlékiratait úgy tekintette, mint „a háború kirobbanására vonatkozó, Németországban található legfontosabb dokumentumot”. Von Moltke írásából kiderül, hogy a háborút megelőző években – de különösen 1914. augusztus 1.-jén – Németország politikai vezetése abszolút mélypontra került. Ha ez a kis füzet idejében megjelenik, kétségtelenül jelentős befolyást gyakorol a Versailles-i béketárgyalások menetére. Mindenekelőtt annak megítélésében lett volna döntő szerepe, hogy voltaképpen ki is felelős a háború kitöréséért. Elég, ha csak arra gondolunk, milyen mértékben járult hozzá a háború utáni Németországban a jobboldali erők előretöréséhez a Versailles-i szerződés 231. számú paragrafusa – amely kizárólag Németországot tette felelőssé –, és máris belátjuk, mekkora hatással volt a XX. század történelmére a füzet kiadásának megakadályozása.

Amint a füzet kijött a nyomdából, egy türelmetlen antropozófus azonnal terjeszteni kezdte, így a kiadvány rövid időn belül Németország katonai vezetésének kezébe került. A megjelentetés ezzel meghiúsult; elsősorban Wilhelm von Dommes révén, aki 1919 májusának végén a Legfelsőbb Hadvezetés és a Német Külügyi Hivatal képviseletében látogatást tett von Moltke özvegyénél, majd Rudolf Steinernél, a von Moltke jegyzetek kiadójánál. A stuttgarti, Rudolf Steinerrel több órán át tartó megbeszélés során von Dommes azt állította, hogy von Moltke írása három tényszerű tévedést tartalmaz, ezért nem lehet nyilvánosságra hozni. Von Dommes kijelentette, hogy álláspontját kész esküvel is megerősíteni. Ha Rudolf Steiner ezek után mégis kitart az elhatározása mellett, kiadja a füzetet és elküldi Versailles-ba, köznevetség tárgyává válik – mint olyan valaki, aki úgy próbálja megvédeni Németországot, hogy ehhez nem bírja a német politikai és katonai vezetés támogatását. Így Steiner arra kényszerült, hogy elálljon a tervétől.

A döntés hátterében az állt, hogy a császár közvetlen köréhez tartozó vezető személyiségek mindenáron el akarták kerülni, hogy a világ szeme elé táruljon az a szánalmas kártyavár, amivé a német politika az utóbbi években vált – szemben az angolokkal, ahol mindez összehasonlíthatatlanul szilárdabb alapokon állt. Rossz értelemben vett nemzeti büszkeség akadályozta meg tehát annak a katasztrófának az elhárítását, amely igen baljóslatúnak bizonyult Közép-Európa további fejlődése szempontjából. Ez tükröződik a végzetes 231. számú paragrafusban. Von Dommes jegyzetei csak mostanában láttak napvilágot. Ezekben részletesen leírja a Rudolf Steinerrel 1919 tavaszán folytatott megbeszéléseket.”

Forrás: http://1914conference2014.com/az-i-vilaghaboru-rovid-tortenete

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.