Az 1938. november 2.-ai első bécsi döntés visszaadta a Fölvidék (“Szlovákia”) csaknem kizárólag magyarok lakta, déli részét, majd 1939 márciusában – Csehszlovákia megszűnése után – a Honvédség fölszabadította Kárpátalját is. Az 1940. augusztus 30.-án kihirdetett második bécsi döntés pedig újra Magyarországnak ítélte végre Észak-Erdélyt. (Dél-Erdély sanyarú oláj, móc megszállás alatt maradt.)

A Teleki Pál vezette – 1939 februárjában hivatalba lépett – kormány a második világháború kitörése után hiába igyekezett a „fegyveres semlegesség” politikáját követni, külpolitikai szempontból egyre szorosabban köteleződött el Németország mellett, újabb és újabb engedményekre kényszerült. Növelni kellett a Németországba irányuló szállításokat, az ország csatlakozott a tengelyhatalmi szerződésekhez.

Az egyensúlyt kereső Teleki Pál – föltehetően a német nyomás ellensúlyozására – rendezni kívánta a viszonyt Jugoszláviával. Ebben Hitler hallgatólagosan támogatta, hiszen úgy vélte, így biztosíthatja a Balkán stabilitását, míg háborúba bocsájtkozik Keleten. A mindössze három pontból álló jugoszláv-magyar örök barátsági szerződést 1940. december 12.-én Nándorfehérváron (bevett óbolgár nevén “Belgrád”-ban) írták alá. A délszláv állam 1941. március 24.-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, három nappal később azonban katonai puccs buktatta meg a németbarát kormányt. Mindez veszélyeztette Hitler terveit, aki a katonai beavatkozás mellett döntött.

A Führer Horthy Miklós kormányzótól nemcsak átvonulási engedélyt kért a Wehrmacht számára – amit március 28-án meg is kapott –, hanem a hadműveletekben való magyar részvételt is, kilátásba helyezve a Délvidék visszacsatolását. Teleki föloldhatatlan dilemma elé került, hiszen a visszautasítással a revíziós eredményeket tette volna kockára, a hadba lépéssel viszont a semlegességet, tudniillik Nagy-Britannia közölte: Ezt háborús oknak tekintené! Horthy és Teleki az időhúzást választva a katonai részvétel kérdését minisztertanácsi döntéshez kötötte. A március 28.-ai ülésen a föltételeket így határozták meg: ha Horvátország kikiáltja függetlenségét, azzal Jugoszlávia mint államalakulat fölbomlik; ha a Délvidéken a jugoszláv (rác) atrocitások miatt a magyarság helyzete tarthatatlanná válik; ha politikai vákuum keletkezik a térségben. A végső döntést április elsején a Legfelső Honvédelmi Tanács ülésén a kormányzó hozta meg, aki a hadba lépés mellett foglalt állást.

A bevett hiedelem szerint Teleki a felelősség súlya elől április 3.-án az öngyilkosságba menekült. A jól megkomponált “gyávaság” persze aljas politikai gyilkosságot is palástolhat…

Teleki helyére Horthy a németbarát Bárdossy Lászlót nevezte ki a kormány élére, aki elrendelte a részleges mozgósítást. A németek április 6.-án indították meg támadásukat Jugoszlávia ellen, másnap Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Budapesttel, de – a magyar vezetés legnagyobb megkönnyebbülésére – nem üzent hadat.

Azután a következő napon megkezdődött Szeged jugoszláv légitámadása.

Április 10.-én Horvátország kikiáltotta függetlenségét, a magyar csapatok pedig csak ezt követően kapcsolódtak be a harcokba, mire Jugoszlávia már felbomlott, így az örök barátsági szerződést soha nem sértették meg. A vezetés attól is tartott hogy – mivel a németek már Nándorfehérvár (bevett óbolgár nevén “Belgrád”) környékén jártak – a háború a magyar beavatkozás előtt véget ér, és meghiúsulnak a revíziós remények.

A magyar királyi 3. honvéd hadsereg a trianoni gúnyhatárt átlépve, többszörös túlerőben indult meg a fölbomlóban és visszavonulóban lévő jugoszláv haderő ellen, ellenállást lényegében csak a partizánok, a csetnik (rác fasiszta) milícia és polgárőrség tanúsított. A magyar alakulatok négy nap alatt érték el a Duna vonalát, a sereg- és csapattestműveletek április 23.-ára fejeződtek be, a honvédség embervesztesége 467 fő volt halottakban és sebesültekben.
(Még sokkal fényesebb lehetőség lett volna – ugyanilyen föltételekkel – a Délvidék visszatérésére az USA 1991-ben Jugoszlávia ellen indított hadjáratában, de a pipogya magyar vezetés a lehetőséget gyáván elszalasztotta.)

1941 április 11.-én Hazatért 11 417 négyzetkilométernyi délvidéki terület.

Magyarország Trianonban megállapított csonka területe ezzel 1941-re csaknem kétszeresére nőtt, a lakosság több mint négymillióval gyarapodott és a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része végre újra a határaink közé került.

A második világháborús vereség és a máig elszámoltatatlan Délvidéki népirtások után az 1947. február 10.-ei Párizsi Béke visszaállította Magyarország 1938 előtti gúnyhatárait. Semmisnek mondta ki az Első és a Második Bécsi Döntést. Sőt Csehszlovákia (a hitlerista Szlovákia népirtó “érdemeit” feledve) megkapott még három Pozsony környéki magyar falut is a Duna jobb partján.
A Párizsi Béke kirekesztő, rasszista döntései nyomán így elveszett a magyar Délvidék megint…

A közben – a háború végnapjaiban és azt követően – lezajlott Délvidéki Holokauszt százezernyi magyar áldozatának hozzátartozói pedig sohasem kaptak semmiféle kárpótlást, míg más népek fiai, meg unokái, dédunokái jóval kisebb sérelmekért is máig pancsolnak a hasonló okokból kialkudott vagyonokban…

Forrás: http://szegedem.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.