Közgondolkodásunk torzulásaként fogható föl, hogy Trianonról szólva rendre csak az előzményei és a következményei kapnak figyelmet. Azt azonban nem szokás hangoztatni, hogy a nemzeti tragédia elkerülhető lett volna. Sőt a történelemtudományban is erős nyomást fejt ki az az irányzat, amely Trianont elkerülhetetlen, törvényszerűen bekövetkezett összeomlásként állítja be.

El kell választani a Trianont magyarázó, az odáig vezető utat bemutató történészi törekvést – amely természetesen megfogalmaz fontos tanulságokat – attól, hogy megvizsgáljuk, melyek voltak a közvetlen kiváltó okok, amelyek romba döntötték a régi Magyarországot. Ezek között kiemelt helyet foglal el a katonai összeomlás.

Nagyon gyakori, történészek részéről is, abból a helyzetből levezetni Trianont, hogy az első világháborút az Osztrák–Magyar Monarchia elvesztette. Ámde a háborúvesztés pillanatában nem volt Magyarországon ellenséges haderő. Pusztán a világháború elvesztése, a Monarchia elbukása nem ad rá magyarázatot, hogy miért kellett széthullania Magyarországnak is.

Szokás a nagyhatalmakat és a nemzetiségi függetlenedési mozgalmakat hibáztatni. Mindkettő utólagos jogcímkeresés. Például a gyulafehérvári román gyűlésnek a világon semmilyen kötelező ereje nem volt. Utólag vált hivatkozási alappá, miután a román haderő birtokba vette a magyar területeket, kész helyzetet teremtve.

Az egymást váltó kormányok felelőssége

Ha a valódi okokat keressük, amiért széthullott az ország, akkor az 1918. október–novemberben egymást váltó magyar kormányok felelősségéhez lyukadunk ki mint legfontosabb, sorsformáló tényezőhöz. A közgondolkodásban még mindig inkább fontosságát megillető figyelmet kap ez az időszak, mint a történészi munkákban. Nincsenek megnyugtatóan kutatva és publikálva 1918 októbere második felének katonai döntései, Károly király és környezete elhatározásainak háttere, annak a figyelemre méltó ténynek a magyarázata, hogy feltűnően erélytelenül kezelték a feltörő, bolsevista indíttatású lázongást.

Ablonczy Balázs a kutatócsoportja centenáriumi kutatási programjáról írva meg sem említi ennek a szerteágazó, elégtelenül kutatott és kétségtelenül legfontosabb kérdéskör vizsgálatának szándékát.

Sőt ezt és egyéb nyilatkozatait figyelve, inkább olyan érzése van a külső szemlélőnek, hogy a kétségkívül nehéz 1918. őszi körülmények lehetőség szerinti eltúlzásával egyfajta felmentést fabrikáljon a kor felelőseinek, mindenekelőtt Károlyi Mihálynak és kormányának, amely fő felelősnek tekinthető az összeomlásért, azért a helyzetért, hogy meg sem kísérelte megvédeni az országot.

Az első világháború végét azonnal követő magyar honvédő háborút a környező országokkal a hatalmon lévő kormányzat nem vívta meg, hanem az első pillanatokban feladta, holott kezdetben lehetősége volt a sikeres önvédelemre, amíg a kezében lévő lehetőségről, a magyar történelemben példátlan árulást elkövetve, önmaga le nem mondott, amire egyéb magyarázat nem kínálkozik, mint a kicsinyes önérdek, saját hatalmi pozíciója megőrzése – akár a haza eladása árán is.

Kik harcolhattak volna?

Ha politikai akarat lett volna a haza megvédésére, milyen katonai erő állhatott volna rendelkezésre?

A háború végén 18 közös hadseregbeli gyaloghadosztály és 4 lovashadosztály kapta személyi utánpótlását a magyar korona országaiból. Ehhez járult a mintegy 15 gyaloghadosztály és 2 lovashadosztály erejű Magyar Királyi Honvédség.

Az 1918. december közepéig leszerelt 1,2 millió magyarországi honosságú katonából 650 ezer magyar, 50 ezer rutén és 190 ezer német (sváb, cipszer, szász) nemzetiségű volt.

1918 október–novemberében a Magyarország területén lévő erők közül a legjelentősebb az Erdélyben állomásozó Goldbach tábornok vezette csoportosítás volt, benne egy lovashadosztály és két gyalogdandárnyi erő, 13 600 fő, 82 löveg.

Ez a csoport önmagában elegendő lett volna, hogy Erdélyt az ellenségtől megvédelmezze! Ha a Goldbach-csoportnak csupán egy része és csak pár hétig rendelkezésre áll, míg a kolozsvári 35. közös gyaloghadosztály beérkezik a nyugati frontról, az ország meg van mentve! De a Károlyi-kormány parancsára feloszlott, fegyverzete nagyrészt román kézre került.

(Később a Károlyiék által szintén feloszlatott kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály maradványaiból szerveződött meg a híres Székely Hadosztály kemény magja.)

Pozsonyban egy gyalogezred és további erők ténylegesen visszaverték 1918 novemberében a csehek első betörési kísérleteit. Ezekre alapozva állítható, hogy a térségben lehetett volna egy dandárnyi erővel számolni, amely sokáig elegendő lett volna a csehek föltartóztatására.

Mozgásban volt a német nyugati frontról hazafelé a kolozsvári 35-ösökön kívül egy honvéd gyaloghadosztály. Ukrajnából a balkáni frontra, a Kövess tábornok vezette csoportosítás megerősítésére, a budapesti 5. honvéd lovashadosztály, a miskolci 15. közös és egy honvéd gyaloghadosztály.

Ezek beérkezése Délvidékre – ha menet közben és beérkezésük után a Károlyi-kormány parancsára nem szerelték volna le a csapatokat – lehetővé tette volna a stratégiai jelentőségű folyami átkelők megszállását és biztosítását a Kárpátoktól kezdve egészen nyugatra, végig a Duna–Dráva vonalon.

Kikkel kellett volna megküzdeni?

Az antanterők kétségtelenül délen voltak a legerősebbek a francia hadosztályok (novemberben ez 3 gyaloghadosztály és 1 lovasdandár) jelenléte miatt. De ellenállás esetén nem lettek volna képesek és hajlandók sem benyomulni Magyarország belsejébe.

A világháborúban, a balkáni áttöréskor még 35 hadosztályt is elérő nagyságú expedíciós antanterő eddigre a magyar határ előterében, a franciákon kívül már csak 6 szerb és 1 görög gyaloghadosztályt és 1 szerb lovashadosztályt számlált. A szerbek ráadásul nem képviseltek nagyon komoly erőt (noha még 9 tartalékos hadosztályt elvileg képesek lettek volna fölállítani), mivel kivéreztek a háborúban, és az államhatalom is éppen csak elkezdett berendezkedni a visszafoglalt területeiken. Az expedíciós antanthadseregbe tartozó többi nemzeti haderőt pedig folyamatosan kivonták vagy más hadszíntérre szállították, mint a kezdődő oroszországi intervencióhoz vagy az angolokat például Dobrudzsa megszállására.

1918. november elején a fent említett balkáni antanterőkön kívül számolni kellett a románok frissen mozgósított hadseregével. Ebben az időben Erdély ellen a románok 2 hegyivadász-hadosztályt tudtak küldeni, mivel ekkor és a továbbiakban is folyamatosan le voltak kötve hadosztályaik keleten a vörösökkel szemben.

A csehekhez körülbelül 8000 fő érkezett be Olaszországból, ahol a hadifoglyokból és átálltakból alakították a légiókat. A cseh egységek állékonysága a harcban, ritka kivételtől eltekintve, a világháború alatt közismerten alacsony volt, elképzelhető, hogy e szökevényekből álló légiók valós harcértéke milyen színvonalú lehetett.

Ezzel az erővel állt volna szemben ebben az időben (november) körülbelül 3-4 hadosztálynyi magyar erő.

Az olasz fronton a fegyverszünet hitszegő olasz értelmezése miatt a háború utolsó napján fogságba esett mintegy 350 ezer magyar, osztrák, szlovén, horvát katona, köztük például a 39. honvéd gyaloghadosztály nagy része. De még abból a zűrzavaros helyzetből is sok alakulat rendezetten tudott visszavonulni: Julier Ferenc szerint a hadosztályok mintegy harmada érkezett haza rendben.

Ez azt jelenti, hogy az olasz frontról hazajött 7–10 hadosztállyal lehetett volna számolni körülbelül december közepére-végére a szükséges pihentetés és átszervezés után.

1918. december végére az „antant”-haderők román összetevője 3 hegyivadász- és 1 gyaloghadosztályt, a csehek nagyjából 1 hadosztályt vonultattak föl, a balkáni erők pedig lecsökkentek a fent részletezetthez képest.

A magyar erők nagysága ebben az időben már 11–13 hadosztályt érhetett volna el, ha a kormányzat a haderő ütőképességének fenntartását kezdettől célként kezelte volna.

1919. nyár elejére a románok 9 hadosztályt (8 gyalogos, 1 lovas) tudtak fölvonultatni, ez 75 ezer fő és 98 üteg tüzérség, de ebben benne vannak a megszállt erdélyi területeken fölállított egységek is,és fegyverzetüket a Magyarországon zsákmányolt és a németektől átvett (valamint az antanttól kapott) anyagokból töltötték föl.

A csehek bevethető hadereje az Oroszországból beérkezett légiókkal 4 hadosztályra és 4 dandárra növekedett mintegy 40 üteg tüzérséggel.

Délen az erők ekkor a szerbek 3 gyalog- és 1 lovashadosztálya és egy francia lovasdandár.

Az antant összes ereje tehát 1919 júniusára 14 hadosztály (13 gyalog, 1 lovas) és 5 dandár (4 gyalogos, 1 lovas), valamint 180 üteg tüzérség.

Magyarország erre az időre nagyobb nehézség nélkül föl tudott volna állítani az 1918 végén meglévő erők mellé további 6 hadosztályt (ekkora erőt a Tanácsköztársaság fölállított másfél hónap alatt), így összesen 18 hadosztály (160-170 üteg tüzérséggel) állhatott volna hadrendben. Ennek az erőnek a fegyverzete rendelkezésre állt, de ha lett volna ilyen szándék, a Magyarországon átvonuló német Mackensen-féle hadsereg is valószínűleg inkább a magyar félnek adta volna át fegyverzete egy részét, mint a románnak.

Ekkora haderő kiállítása nem lett volna illuzórikus, hiszen ennek létszáma 220–240 ezer fő lett volna, ami reális elképzelés a történelmi országterületet alapul véve.

A Magyar Királyi Honvédséget segítette volna a „hadászati belső vonal” elve, vagyis a sűrű vasúthálózat segítségével a haderő gyors átcsoportosításának lehetősége.