A népies-nemzeti irodalmi irányzat képviselőjeként tartják számon, ugyanis költészetének középpontjában a népiesség, valamint a hazafias líra állt. Petőfi Sándor és Arany János mellett az úgynevezett „nagy triász” tagja volt.

Életútját származásából adódóan gondterheltség jellemezte, ugyanis a társadalom mélyrétegeiből emelkedett fel. Szüleit korán elveszítette, nagyszülei nevelték igencsak rossz körülmények között. Ebből az okból kifolyólag korán kiszakadt a családi közegből, szolgadiákként tanult.

Első költeménye 24 éves korában látott napvilágot, a Mohos váromladékon címmel, amely csupán a kezdet volt ismertté válása útján. Az elkövetkezendő időszakban sorra jelentek meg művei, rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert. Kollégiumi évei alatt megírt népregéi szintén ezekben az években váltak közismertté Népregék, népmondák címen.

A szabadságharc kitörésekor református lelkipásztornak állt, azonban életét megkeserítette a folyamatos betegeskedés. Viszonylag későn nősült meg, azonban a boldogsága nem tartott sokáig: elveszítette gyermekét, felesége gyógyíthatatlan beteg volt. Az életében bekövetkező szörnyűségek, valamint a forradalom bukása ihlette legszomorúbb hangvételű elégiáját A gólyához címmel. Ebben a műben a világra zúdította személyes fájdalmát, gyászát, amelyet a nemzet sajátjaként élt meg.

„Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.”

Az őt ért rengeteg bánat után a költészetbe menekült, majd a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként tevékenykedett. Sajnálatos módon azonban egészségügyi állapota egyre romlott, aminek következtében 1868. július 30-án elhunyt. Halálát az egész ország nemzeti gyászként élte meg.

A magyar irodalomban, továbbá a hitéletben egyaránt kiemelkedő alakként emlékezünk Tompa Mihályra, élete és munkássága példaértékű a magyar nemzet számára.

(Forrás: MEK)

Számunkra legkedvesebb költeménye, sárospataki diákévei alatt töltött baragolásai során íródott:

Tompa Mihály - Karcsai Templom

Vándor! Bodrogközön megállj,
A csendes Karcsa partinál:
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok,
Örvény ölébe tünnek.
Hol a sirály habokra csap,
- Gyorsan, miként a gondolat -
Midőn halászni megy:
Ott látsz álmélkodással egy
Veres márványból alkotott
Régi templomot.
Falán száz domború alak
Mesés csoportja látható,
Imitt egy haltestű leány,
Amott egy emberarczu ló:
Itt sárkány, pikkelyes csoda,
S általcserélt tagu alak,
Ott ábrák és jegyiratok
Által boritván a falak.
Hogy a csodás templom miként
Vevé eredetét?
Ki a templom körűl lakik,
Kérdezd meg a regét.

* * *

Nagy kerek tó habja zajgott
Hajdanában e vidéken:
S tündérlányok büszke vára
Állott lenn a mély fenéken.

Kik, midőn az éj leszállott,
A habok szinére keltek,
Hajnal arczczal, harmat ajakkal
Bűbájos dalt énekeltek:

"Szállj le, szállj le csendes éjjel!
Álom! lengj a föld fiára!
Most miénk a lég' biralma,
Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári,
Hizelegve átkarolnak:
Mig sohajtva, lábainknál,
Ifjú szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik:
Illatfátyolunk szelétől,
Mély, csodás álom foganszik.

Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja:
Nincs ki hallja, a midőn zsong
Méhehangu orgonája.

Im, az éj harangja kondúl!...
Éj harangnak halk szavára,
Nincs ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre, és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban.

S az, mit emlit a halandó,
Szólva harmat-, s fénybogárról,
Szentelt viz, oltári lámpa,
A virágok templomából.

Csak mi tudjuk, csak mi értjük,
Hulló csillagok regéjét:
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...!
Álom dőlt a föld fiára:
Most miénk a légi ország,
Most miénk a föld határa!"

S a királynő légi fátylát
Szétteritvén, ráülének:
S négy szögénél fogva, lágyan,
Négy szellőcske szálla vélek.

Majd keletre eljutottak,
A hajnalnak csarnokába,
A ki épen koszorut font
Rózsafényből homlokára.

S üdvözölvén a jövőket,
Megcsókolta édes ajkkal:
- Testvérek valának a szép
Tó-királynő és a hajnal. -

És mulattak...végre felkölt
A királynő bucsuzásra:
Mert a naptól gyors parancsot
Vett a hajnal, indulásra.

És jövén, a barna szellem
Őket üldözőbe vette,
Mert szerelmét, rút magával,
A királynő megvetette.

S mig a szellők gondolatként
Szálltak a légben pihegve:
Gyorsabban a barna szellem,
A királynőt fenyegetve.

Most beérte...és a fátyolt
Megragadta már kezével...
Azon perczben a királynő
Mentve lőn, s a tóba tünt el.

A rút szellem hasztalan várt.
Tüntek évek, tüne század,
S a királynő, nem hagyá el
Többé a mély vizi várat.

Végre, mind ő, mind leányi
Más vidékre költözének,
Hol ne érje el hatalma
A sötétség szellemének.

Esti csarnokát a hajnal,
Nyugat vizén adta nékik:
Melly csarnoknak büszke tornyán,
Biborzászló leng az égig.

S szétonták a vizi várat:
Márványból dőlt falának,
Emlékére vészes éjnek,
Ékes templomot rakának.

És közelgett a királynő,
S mellyet a toronyba szána:
Szép, ezüst szavu haranggal
Két tündére szállt utána:

De a munka megszakadt most...
A vég éjfél percze múla,
S a harang, a féltoronynál
Megkondulván, földre húlla.

És az eltünt tó vizéből,
Kis folyócska vált a réten:
Egy tündér maradva benne,
Hogy a templom őre légyen.

S melyet a viz tart temetve:
A harangot verje félre,
Minden száz év végeztével,
Tündérlányok emlékére.

* * *

A régi templom,
És csonka tornya máig áll,
A Karcsa csendes
Folyásu sásas partinál.
S ha csendes nyári éjjelen,
Az őr tündérke megjelen,
- Fel-felbukkanván a viz szinére -
A pásztorember rátekint,
S nyugodtan fűbe dől megint,
Megemlékezvén e regére.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.