„Legalább egy várromunk lenne, vagy egy árva tavunk” – hallgattuk a polgármester asszony szokatlan beszédét, és közben arra gondoltunk, a nagyrozvágyi falumodell jóformán a legegyszerűbb a világon. Nem kell hozzá más, csak egy kis képzelet, némi akaraterő és céltudatos munka. Hogya Orsolya gondolatmenetének folytatása ugyanis az, hogy úgy voltak vele, ha már nincs semmijük, kitalálnak valamit.
És jött a varázsige: levendula.

Így lett tíz-egynéhány éve Nagyrozvágy a Bodrogköz levendulás faluja. Nekiálltak levendulát termeszteni, levendulaolajat préselni, százszámra levendulás párnákat, babákat, ajándéktárgyakat készíteni, levendulafesztivált szervezni. A településen azóta még a táblák is levendulaszínűek, lila-zöld irányjelző mutatja az utat a temetőbe, ahogyan a levendulás dekorációval kicsinosított öltözőépülethez is.

Pedig alighanem akadt a levendulás forradalom előtt néhány sokat látott nagyrozvágyi asszony és férfi, akinek a levendula szó hallatán előbb jutott eszébe valami szörnyű trópusi betegség, netán a szomszéd Gyula, mint a sohasem látott dísznövény. A levendulás falu azonban kivirágzott, üde és friss színt kapott, a futballcsapat már kellemes levendulaillatban oszlott fel 2015-ben.

És a motívum azóta is megmaradt. Hímzett levendulás párnával kedveskedtek a vendéglátók a Zempléni Főnixnek, a nyolc év csipkerózsika-álomból ocsúdó nagyrozvágyi együttes visszatérő meccsén az ellenfél játékosai emlékül kaptak egy-egy darabot az alkalmi példányokból, amelyeken zöld cérnafelirat rögzíti: „Hátsó füves futballmentő túra – Nagyrozvágy”.

Olcsó hasonlattal élve mondhatjuk, olyan volt a nagyrozvágyi futballmajális, mint egy nagy csokor levendula: nyugtató a szemnek, bódító a léleknek, reményteli a szívnek.
És egy kicsit lila.

A csodálatosan újraéledő futballkörnyezet, a frissen lefestett kapuk, az oldalvonal mellett összesereglett több száz öreg és fiatal, a szünetben pályára szaladó gyerekek, a futballtörténeti kiállításon és a levendulás kirakodópultnál sürgölődő érdeklődők, a börtönmúzeum kalodáját próbálgató, nevetgélő kisfiúk és nem utolsósorban a régi idők hangulatát idéző meccs zsongító kavalkádja úgy hatott, mintha nem is a bodrogközi rögvalóság kellős közepén kellene éppen szembesülnünk az elveszett paradicsom fájdalmas tapasztalatával.

Az elmúlt hónapokban riportsorozatban tártuk fel Magyarország egyik legnehezebb sorsú vidéke, a Tisza és a Bodrog között elterülő Bodrogköz labdarúgásának változásait, a futballcsapatok élete mögött kirajzolódó társadalmi folyamatokat, számot vetve a jelen sokszor barátságtalan tényeivel is. A térség huszonkét önálló településén az ezredfordulón tizenkét nagypályás csapat működött még, 2011-ben tizenegy, ma viszont csupán három: Cigánd, Karcsa és Pácin.

Az átalakulás hátteréről, okairól, az értelmezési lehetőségekről részletesen írtunk korábbi cikkeinkben, a Hátsó füves futballmentő túra célja azonban éppen az, hogy egyfajta regionális társadalmi kísérletként segítsen előhívni az építő közösségi energiákat.

A sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállítás ösztönzéséből, a Kazinczy Ferenc Múzeum vonzáskörzetében tavaly elindított programsorozat pedig már számos lepusztult és elhanyagolt futballhelyszínen igazolta, hogy – elnézést a hasonlatért – ami messziről düledező budinak tűnik, közelről sok esetben levendulaillatú virágos bódé. Konkrétabban mondva: Nagyrozvágyra jó néhány elszármazott régi labdarúgó utazott haza, hogy május 6-án átélje azt, ami évtizedeken át a falu talán legszebb öröme volt, a közös meccsélményt.

Amiről mesélt például a nagyrozvágyi futballünnep előestéjén házuk teraszán Bányász Tamás, a 44 éves mentőápoló, a csapat korábbi játékosa és elnöke, aki édesapja, a volt tanácselnök-polgármester Bányász Mihály nyomdokaiba lépve vette át a 2010-es évek elején a nagyrozvágyi együttes igazgatását. Előkerülnek a családi album nyolcvanas évekből megmaradt képei is, villanások a múltból…

…régi nagyrozvágyiak szaladnak egy ismeretlen pályán…

…kisgyermekes családok piknikeznek az út szélén egy idegenbeli utazás során…

…az édesapa szőke haja lobog, amint felemás tornacipőben mozdul egy láthatatlan labdára…

A személyes élmények és a csapat kalandjai szétszálazhatatlanul keverednek, a játékosok ugyanis nemcsak futballegyüttest alkottak, hanem társaságot, egy nagy családot, baráti közösséget is, az idegenbeli mérkőzések pedig – ahogy Bányász Tamás fogalmazott – „olyanok voltak, mintha mindig osztálykirándulásra utaztunk volna.”

Eleinte a ködös emlékképként idézett Roburral, majd a legendás Ikarusszal, amely a kilencvenes években hivatalosan a falu járműveként üzemelt, vitte is időnként az iskolásokat a végardói strandra, ám mindenki tudta, „Miska bácsi” valójában kedvenceinek, a futballistáknak tartja fenn a különjáratot.

A falubeli öregek csak Bányász-kanyarnak hívják a régi településvezető háza előtti útszakaszt, Bányász Mihály azonban 2013-ban átköltözött az utca túlpartján fekvő temetőbe, a futballélet egyre nehezebb örökségét fiára hagyva.

Játékosedzőként a nála mindössze három évvel fiatalabb Osztroha Dénes segítette, aki a nagyrozvágyi csapatban tizennégy évesen, egy Bodroghalom elleni győztes fejes góllal mutatkozott be 1996-ban, ám legszebb sikereit a 2010-es években aratta: az együttes 2012-ben megnyerte a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztályú bajnokságot, az előző évben pedig a Magyar Kupában túljutott egymás után Vajdácskán, Tiszakarádon, Karcsán, Sátoraljaújhelyen, Cigándon, és csupán a két osztállyal feljebb szereplő Aszaló ellen hullott ki.

Az anekdota szerint az utolsó diadalmas forduló napján az esti ünneplésre felkészült, NB III-as cigándiakat olyannyira kellemetlenül érte a nagyrozvágyi pofon, hogy edzőjük büntetésből éjfélkor vezényelt erőnléti edzést vert seregének.

Segíthetnek újraéleszteni, ösztönözni a helyi futballéletet a Magyar Labdarúgó Szövetség felajánlásából a Nagyrozvágyra küldött sportszerek – a labdák, a megkülönböztető trikók és a tombolán kisorsolt magyar válogatottas tárgyak –, régi tapasztalat szerint legalábbis sokkal könnyebb labdával focizni, mint anélkül.

Sok nagy csatát megélt a környéken félve emlegetett rozvágyi katlan, a nap díszvendégét, a Zempléni Főnix színeiben szereplő Csábi József korábbi válogatott hátvédet, az NB II-es Kazincbarcika edzőjét is megfogta a levendulás futballatmoszféra.

„Jó érzéssel tölt el a fasorral körülölelt futballpálya klasszikus látványa. Nemcsak a hangulat miatt, hanem az itt összeverődött emberek, a futball közösségépítő ereje, identitásfejlesztő hozadéka miatt is. Nem szerettem, amikor apukám azt mondta, hogy bezzeg az én időmben, mégis sokszor azon kapom magam, hogy az öltözőben a játékosoknak az én időmről kezdek beszélni. Olyankor fejbe koppintom magam, hogy állj, állj, állj, ez nem helyes.”

„Ezzel együtt úgy érzem, szükség van a közösségi élményekre, hogy ne mindent a tableten játsszunk le, hanem kapcsolatokat találjunk egymással, a falvakban, a városokban, mert enélkül nem fog menni.”

Ahogyan nem ment régen sem. A hőskor emlékeit elevenen ápolja az ősfradista Kuczik István az 1968-as évjáratból, ő még csehszlovák vászoncipőben kezdte a pályafutását, a gyepen élvezte a rozvágyi B-közép, a Berta Zoli körül összeverődött hosszú hajú huligánok biztatását, és az ő ifjúkorában a meccsek után az öregek még „magyar sörnek” hívták a Borsodit (megkülönböztetve a valamiért kevésbé magyarnak tartott Kinizsitől).

Állítja, a mai pálya egy-egy gyanús mélyedése az egykori gyümölcsös nyoma, a kihúzott almafák krátere maradt meg földhorpadásként. Ám még ennél is határozottabb élménye, hogy vadőrként egyszer személyesen Csank Jánossal gubbasztott át egy éjszakát a vadlesen, és a mester egy muflon és egy őz kilövése között elsuttogta neki az 1994-es Vác FC-Samsung titkait.

És ha már szóba hoztuk az egykori szövetségi kapitányt: bajusza nyomán sokan nagyrozvágyi Csank Jánosként, szigora után némelyek nagyrozvágyi Capellóként emlegetik Stumpf János iskolaigazgatót, aki az 1980-as évek végén játékosként, később pedig edzőként segítette a csapatot.

Távlati terve, hogy a közelmúltban felfedezett helyi hírességről, a felesége révén egykor a Sasó nevű falurészen kúriát fenntartó Lázár Vilmos aradi vértanúról neveztesse el a jelenleg 122 diákkal működő helyi általános iskolát, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy idővel esetleg testvérkapcsolat alakulhat ki a budapesti XX. kerületben működő, azonos nevű oktatási intézménnyel.

Ám nem csak hivatalos szinten foglalkozik névadással és névápolással, több generációra visszamenőleg kívülről fújja a játékosok nagyrozvágyi öltözőben kapott ragadványneveit: Csibe, Lecsó, Ciki, Kokó, Kevin, Batyu, Róka, Bobby, Hipó, valamint Felhő és Pöförcs, a szertáros. Az eredetmondák nem mindig szalonképesek, maradjunk most az ártalmatlan Felhőnél, akinél a név hátterét firtatva ezt a kikezdhetetlen magyarázatot kaptam: „Pont úgy nézett ki, mint egy bárányfelhő.”

Végül is, egyszerű játék a futball.

Ringer István régész, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.

„Nagyrozvágy. Bajnoki nyitány, a hazaiak a zuhanyhíradó (vagy a zuhany nélküli híradó) szerint bajnokságot akarnak nyerni. Igazoltak játékosokat, edzőt, van pénz a megyekettőre. Már a bemelegítést is nagyon komolyan veszik, meccs előtt összeborulva fogadkoznak, mint a tévében. Aztán aratunk egy meglepetésgyőzelmet, ami persze roppant furcsán hangzik, hiszen, ha egy csapat hét nullra győz, az nem lehet meglepetésgyőzelem. Senki (minket is beleértve) nem érti, mi történt pontosan, a lefújás után szótlanul megyünk be az öltözőbe. Kell vagy öt perc a teljes csend után, mire jön az első nem baj srácok, idény eleji forma, most még belefér. Aztán nyílik az ajtó, belép a bürgermeister, öblös hangon mondja, »ma megint jó volt hercegkútinak lenni«. Mögötte (szoros emberfogással) Putyu bá, bal kezében demizson, jobb kezében valószerűtlenül nagy (mint a győzelmünk) pálinkásüveg, demizson megbillen, jókora adag a padlóra löttyen. Vigyázz, csak óvatosan, s rá a hercegkúti öntudat hangja a sarokból: hagyjad már, otthon ilyennel mosunk fel. A történelmet a győztesek írják.”

Riportjaink visszatérő elemeként három témakörben idézzük a házigazda település vezetőjét. A nagyrozvágyi futballünnep felvezetéseként Hogya Orsolya polgármester asszony a község központjában, a régi futballisták keze munkájával épült Kemencés Lugasban köszöntötte a Hátsó füves futballmentő túra vendégeit, akik eközben megkóstolhatták a falu híres, helyben őrölt lisztből készült kenyérlángosát.

Rozvágyi soccerlady. „A nagyrozvágyi pálya mellett nőttem fel, ott töltöttem gyermekkoromat. Az éles váltás 1995-ben, tizenhét éves koromban következett, amikor a Sárospataki Református Kollégium gimnazistájaként elnyertem egy amerikai ösztöndíjat, és egy évre Chicagóba költöztem. Nagyrozvágyról vittek fel a szüleim Ferihegyre a falubusszal, életemben nem ültem addig repülőn, kint a repülőtéren már vártak »Hello Orsi« táblával, én meg csak kapkodtam a fejemet az élmények hatására. A Chicago Christian High School sportkínálatából a nagyrozvágyi emlékek miatt a soccert választottam, hátvédet játszottam az iskola nagypályás csapatában. Amerika más világ volt. Az első hónap rettentően nehéz volt, mégis azt mondom utólag, minden, amire jutottam azóta, annak a kinti évnek köszönhető. Ott megtanultam, hogy a pohár félig tele van, és nem félig üres. Nagyrozvágy két lábbal a földön tart, sohasem hagyott elszállni, és imádok itt élni.”

Légvári vitézek. „A levendulázás mellett, szociális szövetkezetként indítottunk egy varrodát, amely sokaknak segített visszaadni a munkába vetett hitét. A levendula ismertté tett minket a régióban, de a szűkös piaci kereslet miatt nyitni kellett a szolgáltatások irányába is. Így jött az ugrálóvárak ötlete. Manapság tizenhárom felfújható óriásjátékot lehet tőlünk kölcsönözni, légvár, ugrálóvár, mászótorony, csúszda, vízifoci, habgép és cukorkaágyú is szerepel a kínálatban.”

Titkos társaság. „Olyan erőket mozgósított a településen ez az alkalom, amilyenekre nem is számítottam. Rádöbbentem az elmúlt egy hónap alatt, hogy bár látszólag eltűnt, a régi fociközösség nagyon is létezik. Örömmel tölt el, hogy sokan messziről visszatértek Nagyrozvágyra erre a napra. Sajnálom, hogy megszűnt a futballcsapat nyolc éve a faluban, pedig amiben lehetett, igyekeztem annak idején segíteni. Megcsináltuk a pályán a gyepcserét, jártam Miskolcra intézni a papírmunkát, de a végén már leküzdhetetlen nehézségek jelentkeztek. Nem tudtunk kiállítani ifjúsági csapatot, a felnőttben többségében »külföldiek« szerepeltek, Cigánd elszívó hatása is érvényesült. Vasárnap ebéd előtt néha nálam csöngettek a játékosok, hogy mit csináljanak, mert nincs ki a csapat. A kis falvak ürülnek ki, és az elkerülhetetlen demográfiai folyamathoz hozzájön egy másik változás: tíz éve még minden délután gyerekzsivajtól volt hangos a játszótér, ma már ez nem jellemző.”

Régi mezek sora, kék füzetes igazolások, bekeretezett csapatképek egészítették ki a nagyrozvágyi labdarúgás történetét bemutató kamarakiállítást, amelyet a levendulás dekorációval feldíszített öltözőépület mellett, külön sátorban lehetett megtekinteni a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából. A szöveget Orosz Zsolt, a Futballkutató blog szerkesztője, a Zempléni Főnix tagja készítette el, ebből itt rövid kivonatot közlünk.

„A falu első sportpályáját a Pácin felőli út mentén, a Kenderszeri-legelőn alakították ki, ahol még öltöző sem állt a csapatok rendelkezésére. Később a község központjában, egy almáskert helyén jelölték ki az új játékteret. Feltöltötték a talajt, és egy ötven méterre elterülő korábbi magtárat választottak ki öltözőnek. Az együttest a helyi termelőszövetkezet kezdte el támogatni, az elnevezést Nagyrozvágyi Rákóczi Mgtsz SE-re változtatták.”

„Mivel a községben sokan szurkoltak a Ferencvárosnak, a labdarúgók meze zöld-fehér lett. A szurkolók idegenbe is szép számmal elutaztak (akár lovasszekéren, akár a termelőszövetkezet IFA-jának platóján), főleg ha a legnagyobb rangadónak számító Ricse vagy Pácin elleni csatákról volt szó. Az 1970-es években már a csapat népszerű tagjának számított Bányász Mihály, a település későbbi tanácselnöke, polgármestere, a helyi labdarúgás nagy támogatója.”

„A Zemplén körzeti bajnokságban számos ezüst- és bronzérmet szerzett a tehetséges csapat, de a hőn áhított első helyet és ezzel a feljutást sokáig nem sikerült elérni. 2011 nyarára egy a korábbiaktól is összetartóbb, jó erőkből álló közösség állt össze Tóth Sándor és Osztroha Dénes játékosedzők vezetése alatt, mely a Magyar Kupa aktuális kiírásában az országos főtábláig ért el, egy évre rá feljutott a megyei másodosztályba. A sikerek alapjait Bányász Mihály fia, Tamás tette le, aki édesapjától látott szenvedéllyel végezte munkáját és látta el 2009-től a sportelnöki tisztséget. Hogya Orsolya polgármester asszony irányítása mellett ugyan új gyepszőnyeget kapott a sportpálya, de a falubeliek már nem élvezhették sokáig a nagyrozvágyi focimeccsek pótolhatatlan hangulatát – a 2014–2015-ös szezon közben fogyott el és oszlott fel végleg az egyesület, mely azóta sem tudott feltámadni.”

A Hátsó füves futballmentő túra május 20-án a visszatérő helyszínnek számító Makkoshotykán folytatódik. Az országos kék túra nyomvonala mellett, az erdőbe nyúló, mesebeli hangulatú pályán 14 órakor mérkőzik meg az újra összeálló csapat és a Zempléni Főnix, amelyhez ezúttal Telek András, a Ferencváros korábbi válogatott hátvédje csatlakozik vendégjátékosként. A programsorozat részleteiről a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.

Forrás: nemzetisport.hu

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.