Van egy fegyverem, karabélyom Kiskunmajsán, az ötvenhatos múzeumban, amit eldugtam Jászszentandráson, amikor vége volt a forradalomnak, és még nem tartóztattak le. Apámmal mentünk le a vállalati kocsival. Nagyanyám házánál volt egy gazdasági épület, oda vittem egy rongyba tekerve, még a sofőr se tudta, de még lőszerem is volt hozzá egy dobozban.

Renner Péter zsidó származású volt, őket a háború alatt elhurcolták a németek, de mind a hárman túlélték a lágert. Péter édesanyja azt mondta, menjenek Angliába, ahol él egy barátnője. De Renner apja óriási magyartudattal bírt, és ezt belenevelte a fiába, akiből sütött a nemzeti konzervatív gondolkodás, a hazaszeretet. Péter az első pillanatokról részt vett a szabadságharcban, és ők ketten úgy döntöttek, maradnak. Az anya azt mondta, hogy neki elég volt a barna kommunizmusból, nem akarja átélni a vörös kommunizmust is, ezért ő elment. Péter november 9-ig vett részt a harcokban, majd november 26-án Ausztriába menekült, majd hazatért, megjelent nálam és felkért, hogy szervezzek egy sejtet. Az volt az elképzelés, hogy amikor 1957 márciusában Kádár feloldja a kijárási és gyülekezési tilalmat, kirobbantunk egy újabb forradalmat. Péter visszautazott Bécsbe és tárgyalt az angol követségen egy ügynökkel és 50 darab rádiót rendelt, hogy azzal tudjuk egymással tartani a kapcsolatot. Mai szemmel ez naiv elképzelés volt, de akkor nem így gondoltuk, mert a hangulat az egeket nyaldosta.

Sajnos a Kádár-féle hírszerzés beszerveződött a forradalmárok közé. Egy Szabó Miklós nevű gazember már 1946 óta jelentett Bécsből az NKVD-nek és a magyar hírszerzésnek, befújta Pétert is, aztán amikor visszatért, nem lekapcsolták, hanem követték, és így 1957. február 24-én éjszaka a Horn Gyula-féle hazaáruló pufajkások letartóztattak. A katonai kémelhárítási osztályra vittek, és bár rádiót nem kaptunk, Péter kapcsolatfelvétele miatt a hadbíróság ítélt el bennünket. Egy szót sem kérdeztek tőlem a Corvin közről, nem érdekelte őket, a nyomozóm azt mondta, hogy mi harmadszor is a szovjetek vérét akartuk: gondolom negyvenötre, ötvenhatra és a következőre gondolt. A Márciusban Újra Kezdjük szervezése volt a lényeg, az egész bagázst begyűjtötték. Én öt embert szerveztem be, olyan kölyköket, mint én, akikről tudtam, hogy vagy részt vettek, vagy részt vennének a forradalomban. De nem kérdeztek róluk és egy pofont sem kaptam. A vád besorolására tizenhárman maradtunk, mert az ügyvédek igyekezték leválasztani a védenceiket, mert minél távolabb került a vádlott a központtól, annál enyhébb ítéletre számíthatott. Én a hatodrendű vádlott lettem, a hetedrendű is fiatalkorú volt. Kádár részéről életbe lépett egy koncepció, ami arról szólt, hogy minden nagyobb ügyben kellett legyen néhány megtévesztett, mert nem lehet igaz, hogy a szocializmusnak, annak a kiváló rendszernek annyi tudatos ellensége van. Mi ketten lettünk fiatalkorúak a megtévesztettek, így aztán úgy jött az ítélet, hogy halál, halál, életfogytig, tizennyolc év, halál, és aztán jöttem én. Három és fél évet kaptam. Valamelyik szemét liberális, nem jut eszembe a neve, meg is írta később, hogy nem csináltunk semmit. Hát igaz, valóban nem, ha csak a MÚK-ot nézzük, de mégis nagyobb bűn volt, mint hogy lőttem az oroszokra. Első fokon két és fél évet, másodfokon három és fél évet kaptam. Amikor a halálos ítéleteket jóváhagyták, másnap kivégezték őket a Markóban. Na, az mellbe vágott, mert Péterrel barátságban voltam. Meg lehet bocsátani? Nem, és nem is akarok.

Forrás: feol.hu